Elmentünk a Videoton-Újpestre megnézni, mit tud ez a Paulo Sousa. Jó játékot azt még véletlenül sem láttunk, egy tizennégy éves kolléga leoltását viszont igen. Tulajdonképpen nem is a meccs miatt mentünk mi, csak világot akartunk látni, ültünk Eddától dübörgő restiben és testközelből tapasztaltuk, mit tudnak a Vidi-drukkerek. Kicsit Schobert Norbisra vették a figurát, van még mit tanulni.
Három lila gyrosozik a Déliben, más semmi
Mit vár az ember egy Videoton-Újpest bajnokitól, ha - életében először - vonatozik el meccsért Fehérvárra? Lila-fehérbe borult Déli pályaudvart, tömött vagonokat, dobozos sört, meg folyamatos üvöltözést, hogy Hajrá, Lilák. A meccs előtt három órával, egy óra körül ehhez képest a világon senki sincsen a Déli környékén, csak mi ülünk az egyik kiskocsmában, miközben a tévéből azt halljuk, hogy Higuaín is gólt lőtt, így már 4-1-re vezet a Real Madrid az Osasuna ellen. Azt, hogy mégis lesz valami valahol, a hatalmas málhazsákkal érkező rendőrök láttán sejtjük, ők is jönnek majd velünk, kontrollálni a vélhetően más úton érkező újpesti ultrákat.
Ez most itt egyébként nem szemétkedés, a Vidi-meccs előttig tizennégy találkozón tizennégy pontot szereztek, szóval érthető, hogy vasárnap délutánra hirtelen jobb dolguk lett, mint elzötyögni, elautókázni a világ végére. Akkor, amikor végre három lila-fehér sálas fiatalt látunk a gyrososnál, azért megnyugszunk kicsit, csak nem leszünk egyedül odafelé. Az újpesti tábor egyébként több meccs óta csendessztrájkol a rossz eredmények miatt, de - és most kicsit előre kell ugranunk az időben - amikor jó négy órával később Balajcza kivédte Alves büntetőjét, csak nem bírták csöndben, a körülbelül kétszáz fős lila tábor úgy örült, mint ha vezetést szereztek volna.
Temető szeli ketté
A székesfehérvári vasútállomásról körülbelül tizenöt perc séta a Sóstói Stadion. Semmi mást nem kell csinálni, csak egyenesen menni, aztán hirtelen balra, át a vasút alatt, de nekünk azért csak sikerül eltévednünk. A végeláthatatlannak tűnő lakótelepen egy kedves néni igazít útba minket: "Arra kell menni, de vigyázzanak, sok a cigány!" Arra megyünk, és szerencsére élve jövünk ki a nappal is sötét aluljáróból, pedig közvetlenül mögé raktak egy temetőt. Mellé meg a stadiont, ahogy ezt a táblák is jelzik. (Megjegyzendő, a temető-stadion kombója nem fehérvári unikalitás, a régmúltban, amikor az első stadionok épültek, üres telek már csak a városok szélén volt, ott, ahol korábban már megtelepedett egy-egy temető.)
Hazai földön szokatlan, hogy itt minden szépen ki van írva. Arra van a VIP, ide parkolhatnak a sporik, amarra meg a vendég. Utóbbiban kicsit fura, hogy nem is a stadion felé mutat, hanem valahogy a temető menti erősen szolgalmi-szagú úton kellene menniük. Nem túl szép fogadtatás, de legalább mindenki tudja, merre van az arra.
Szeretnénk meginni egy sört a pálya környékén, hátha szóba tudunk elegyedni pár vidistával, de ez nem jött össze, mert hogy a létesítmény bejárható közelségében egyetlen kocsma sincsen. Skandallum. Amikor viszont belépünk a néhány éve felhúzott főlelátóval egybeépített klubházba, eláll a lélegzetünk. Ez tényleg európai színvonal. Bőrfotelek, szendvics, pogácsa és ami a legfontosabb, van light cola is a sajtósoknak. Alkalmi túrapárosunk egyik résztvevőjének ez azóta fontos, amióta egyszer diétázás közben ment Honvéd-Diósgyőrre. Akkor még el sem tudta képzelni, hogy csapolt sör helyett meleg teát fog kortyolgatni egy NB I.-es bajnokin. Ezen a hideg vasárnapi estén ez is bekövetkezett, és jobban is járt, mert a sör már a 80. perc környékére elfogyott.
Tiszta Camp Nou ez a lelátó
A főlelátó pont annyira meredek, pont olyan magas, mint amilyennek lennie kell, ennél jobb tutira nincsen itthon, de még Barcelonában is csak egy. A lépcső kicsit veszélyes, ha az ember nem figyel, könnyen megindulhat, aztán meg sem áll a pálya széléig. A rossz mozdulat egy nagyjából és körülbelül húsz méteres zuhanást-gurulást jelenthet, ha van olyan szerencsétlen, hogy átbillen a mellvédre rögzített üvegtáblákon. Annyira féltünk ott fent, hogy oda sem mertünk nézni a VIP-páholy felé, ott van-e Orbán Viktor. Valaki állítólag látta a kezdés előtt.
Biztosan Fehérváron van a világ egyik legnagyobb eredményjelzője, és ezt nem csak akkor érezzük, amikor a második félidő alatt közvetlenül alatta állunk. Itt gyakorlatilag minden százas égő egy-egy pixelt jelent. Úgy látszik, a tervezők kézimeccsre is készültek, mert itt még a századmásodperceket is mutatja az időmérő.
Ha ez a stadion újra megtelne néha, biztosan hatalmas hangulat lenne, a hosszanti lelátók is kellően magasak, meredekek. Tényleg nemzetközi szint, na.
Félelmetes szurkolás helyett Norbi Update és diszharmónia
Egy félidő bőven elég a sajtópáholyból. Szép, európai, de tényleg olyan, mint ha a tévében néznénk a meccset. A fehérvári stadion úgy épült, hogy a sajtó, a VIP, a főlelátó és a beszékezett régi lelátók hermetikusan el vannak választva egymástól. Karszalagunk sajnos csak a sajtóhelyre és az alattunk elterülő szektorokra érvényes, de a rendezők rugalmasak, és némi engedélyeztetési procedúra után beengednek minket a második félidőre az eredményjelző alatti részen lévő táborhoz. Itt valahogy máris otthonosabb. Sört és meleg teát veszünk, majd felkaptatunk a kapu mögé, egészen a legfelső sorba.
A Videoton drukkereit szinte mindenki utálja, ráadásul a szurkolás messze nem az igazi, pedig bőven benne lenne a potenciál, sőt. Ezt társaságunk azon fele állítja, aki majdnem harminc éve bolyong a magyar bajnokság sűrű erdejében. A Red Blue Devils felállása egyébként úgy néz ki, hogy egy roppant lelkes figura (kápó) mikrofonnal a kezében irányítja a tábort, hangja az egykori futókörre elhelyezett kontroll-ládák segítségével lengi be az étert, hogy ha véletlenül megtelne minden kapu mögötti szektor, akkor ugyanúgy egyszerre tudjanak mozdulni, mint ha egy megafonból vezényelné a körülötte állókat. Először csodálkozva nézzük, aztán végiggondoljuk, és rájövünk, remek ötlet. A dalok azonban nem az igaziak, szétesőnek tűnnek, valahogy nem akarnak összeállni. Emberünk néha megvadult hardcore énekesként üvölt, néha pedig Schobert Norbiként buzdít: "Hadd lássam a kezeket, gyerünk!"; "Most csak a lányok!" Erre akár komplett edzésprogramot is lehetne írni, már csak az "egy és két és há' és négy..." hiányzott, a spinninghez még a lépcsők is adottak. Tényleg nem akarunk bántóak lenni, de valóban hiányzott valami, ami egységessé és félelmetessé tette volna az amúgy szép számú B-közepet.
Maga a mérkőzés amúgy meglehetősen gyenge. Az újpesti Balajcza nem csak Alves büntetőjét, hanem úgy általában véve is mindent kivéd, de mivel ő sem mindenható, a 79. percben végre megtörik a jég. Amikor viszont megtört, akkor annyira megtört, hogy a Vidi rögtön gurított egy polgári hármast alig hat perc alatt, így legalább az elképzelés nélküli játék ellenére is sikerült a három pontot begyűjtenie Paulo Sousáéknak.
A lefújás után kíváncsiak vagyunk a portugál szakemberre közelebbről is, persze nem azért, hogy minket is megfejeljen, arra van dedikált sajtómunkása az egyik printlapnál. Visszasétálunk a sajtóba, és kedélyesen beszélgetve rendezőkkel, megvárjuk a sajtótájékoztatót. Utólag kiderül, érdemes volt várni. Egy helyi rádió tizennégy éves munkatársa van olyan merész, hogy értelmes kérdést tegyen fel Sousának, meg is kapja a magáét. A srác csak annyit kérdezett, hogy ha Alves és Nikolics általában eredményesek, ha ketten vannak elől, akkor miért nem kezd soha a csapat két csatárral? A portugál - bár valószínűleg nem először hallotta - láthatóan meglepődött a kérdéstől, de valószínűleg inkább attól, hogy egy ilyen fiatal rajongó tette fel, miközben talán nem is tudja, a 4150 kilátogató nézőben kínosan hasonló kérdés fogalmazódott meg - hetek óta. Jött is egy hosszabb válasz, de a tolmács fordítása után csak nem bírta, gyorsan hozzátette a kérdezőnek: "a futball nem videojáték". Egyébként dicséretes, hogy amikor csapatról beszél, akkor tényleg csapatban gondolkodik, számára nincs különbség a pályán lévők és cserepadon ücsörgők között.
A pesti személyre várva mi is legalább olyan elnyűttnek érezzük magunkat, mint az a srác a csattanós Sousa-választól. Vasútállomás, fényreklámaival hívogató resti, pohár sör, Edda végtelenítve a zenegépből, a háttérben magányos bajszos ember nagyfröccsel a kezében énekel.
Hazafelé a vonatúton még röviden átbeszéljük a történteket. Témánkat hallva megszólít minket egy, a szurkolástól rekedtes hangú, ám felettébb kedves lány, akiről hamar kiderül, hogy az RBD tagja, és kíváncsi, miért éreztük súlytalannak a szurkolásukat. Nem akarjuk megbántani, és csak ugyanazt tudjuk mondani, amit a meccsen is tapasztaltunk, közvetlenül a tábor mögött-mellett állva. Hiányzik valami igazán erős, valami nagyon ütős verze, amibe mindig és mindenki bekapcsolódik, ami ha felzúg, annyira erős, hogy még a félig nyitott lelátóról sem tud kiszökni a fehérvári éjszakába, ami bennragad, amiről azonosíthatók lennének. Valami lehet a véleményünkben, mert meséli, amikor még a tribünnel szemben, a hosszanti oldalon voltak, akkor kevesebben is jobban szóltak, mint az új helyükről. Vélhetően igaza van, így ebben maradunk.
Láttuk az ország egyik legprofibb stadionját, nem a legprofibb, de az egyik legszervezettebb szurkolótáborát, meg azt, hogyan kell nem annyira szimpatikus edzőnek lenni egy sajtótájékoztatón. Ez is kipipálva.
