A brazil világbajnok Rivaldo nem az első sztár, akinek a neve bármilyen módon felmerült a magyar bajnoksággal kapcsolatban. 1994 decemberében például erősen kacsaszagú sajtóhír volt, hogy a friss BL-győztes Massaróval kívánja megerősíteni a Pécs az itthoni viszonyokhoz képest amúgy igen veretes Tököli-Niederbacher csatársorát. Azért voltak remek légiósaink szép számmal, belőlük raktunk össze egy NB I.-es All Star válogatottat.
Crespót hírbe hozták a Videotonnal, de ahol a korábbi gólkirály Nikolics is csak padozik Alves mellett-mögött, az argentin ott nem vállalta a reménytelen harcot a csapatba kerülésért, és inkább maradt a Parmában. A fiatal Sevcsenko és Stadler kézfogója csak urban legend, ahogy Proszinecski sem lett végül ékkő Torgyán doktor koronáján. Mellékszálként a neves öccsök kategóriát se feledjük, az élbolyban Drogbával és Cantonával.
Ha világsztárok nem is jöttek, azért néhány egészen pofás eredményességű és képességű játékos bizony a mi bajnokságunkban is kergette ideig-óráig a labdát önfeledten. Cikkünkben kísérletet teszünk a nálunk megfordult legjobb légiósokból összehozni egy mindenidők-válogatottat, szigorúan a legmagyarabb játékrendszer követelményeinek megfelelve, azaz 1-2-5-2-ben, söprögetővel, emberfogókkal.
A kiválasztás feltételei
Kifejezetten nem a közvélemény átlal a legjobbnak tartott légiósokat válogattuk ezúttal össze, hanem arra törekedtünk, hogy olyan nevekből álljon a keret, akik legalább hazájukban ismertek voltak. Fontos volt még, hogy legalább a válogatottjukban bemutatkozzanak, esetleg valamelyik nyugati sztáregyesületből érkezzenek Magyarországra.
A kezdőcsapat
Jan-Michael Williams: A kapus személye rögtön problémás. A messze földön híresnek gondolt magyar kapusiskola (ahonnan volt idő, hogy egyszerre kerültek ki olyan vállalhatóan jó játékosok, mint Sáfár, Babos, Vezér, Király vagy Szűcs Lajos) sem volt képes mindig megfelelő mennyiségű és minőségű hálóőrrel ellátni a folyton változó számú NB I.-es csapatok keretét, így a kluboknak néha-néha külföldről kellett beszerezniük a betevő cerberust. A majdnem saját kapujába öngólt dobó Roland Praj nevét például máig félve ejtik ki Újpesten. Igazán komoly nevet azonban nem sikerült sosem hazánkba csábítani, keretünkben így nem is lehet más a kezdő, mint Trinidad és Tobago Casillasa, a karibi szigetvilág Jasinja, a csaknem negyvenszeres válogatott Jan-Michael Williams. A Ferencváros megboldogult McCabe-korszakában volt a másodosztályt végre megnyerő csapat egyik méltán elfeledett erőssége.
Robert Warzycha: Ha csak a szikár tényeket nézzük, akkor a kilencvenes évek elején ott tartott a magyar bajnokság, hogy a Kispest megszorongatta a BL-ben a Manchestert, miközben a Pécs egyenesen a Premier League egyik középcsapatától, az Evertontól igazolt. Warzycha - többek között Cantona, Limpar, vagy Schmeichel társaságában - egyike volt azoknak a légiósoknak, akik már akkor is Angliában játszottak, amikor egy huszárvágással újraszervezték a bajnokságukat. A korábbi belső középpályásból lett szükségsöprögető közben 47-szer szerepelt a lengyel válogatottban, gólt lőtt a braziloknak, majd egy év a Honvédban kupagyőzelemmel fűszerezve, de még a döntő előtt Amerikába igazol, ahol azóta is a Columbus Crew szolgálatában áll. Jelenleg a csapat edzője.
Selymes Tibor: A kilencvenes évek remek román válogatottjában alapembernek lenni még akkor is megsüvegelendő, ha az ember mondjuk nem erdélyi magyarként látta meg a napvilágot. Éveket játszani egy bukaresti nagyegyesületben, majd belga élcsapatoknál, még bőven az EU-hozta játékospiaci korlátozások feloldása előtt - szintén. Az NB I.-be már harmincon túl igazolt, és pont egy évvel azelőtt távozik Ciprusra, hogy bajnok lehetett volna a Debrecennel. Később még visszatért edzőnek Sopronba, hogy ott egy állítólagos atyai sallerral indítsa el Ivancsics Gellért bolyongását a különböző jövendőbeli állomáshelyei között.
Rácz László: A remek bal lábbal megáldott exszovjet labdarúgót szükségből tettük be emberfogónak, mert belőle kinézzük, hogy védekezesében is megoldotta volna azt, amit rábíznak, esetleg Orosz Ferenc semlegesítését. Rácz sajnos csak hét mérkőzésen léphetett pályára 1991/92-ben a bajnok Ferencvárosban, de aki 1988-ban Eb-ezüstöt szerez a hollandok mögött, az előtt látatlanban is illik leborulni. Úgy pedig különösen, hogy a csoportmeccsek során éppen az ő góljával verik el van Bastenékat. 1996-ban még egyszer visszatér a Fradihoz, és egy másik legenda, Varga Zoltán pályadzője lesz.
Rácz vagy Rac?
Ráczcal a soraiban mind a szovjet válogatott, mind a Dinamo Kijev igen sok olyan mérkőzést játszott egy időben, amelyet a Magyar Televízió is közvetített. A legendák szerint a kommentátorok rendre Racnak említették, bár az máig kérdéses, hogy egyszerűen mert nem tudták, hogy kárpátaljai magyarról van szó, vagy épp igen, és titkolni akarták. (Hasonlóan Selymes Tibort is hallhattuk néha Selimesként.)
Henrik "Wudi" Müller: A húszas évek közepén bevezették Magyarországon is a nyílt profizmust a labdarúgásban, hogy ezzel is megakadályozzák a játékosok mind tetemesebb méreteket öltő külföldre áramlását. A döntés következtében a harmincas évekre egészen odáig sikerült eljutni, hogy a mozgás iránya megváltozott, sokan hazatértek (köztük a Törekvés legendás és szinte Moldova György-i fantáziát tükröző nevű Hirzer-Weiss balszárnyának előtagja is), sőt, még arra is futotta, hogy nemzetközi klasszist igazoljon egy-egy klub. Wudi Müller, az osztrák Wundermannschaft peremembere például 1934 és 1941 között 131 mérkőzést játszott az akkor Hungária néven futó MTK-ban, és ezeken 64 gólt ért el. Ne feledjük, személyében egy valóban nemzetközi klasszis jobbösszekötőről beszélhetünk, aki egyáltalán nem levezetni érkezett hozzánk. (Szegedi Péter gyűjtése.)
Egy 1932-es magyar-osztrák, amelyen Wudi Müller is pályára lépett.
Tizenkettedik egy korszakos csapatban
Hogy többre nem futotta Müllernek az osztrák válogatottban, azt csak egy hatalmas pechnek köszönheti, ugyanis posztján az évszázad egyik legnagyobb zsugása, Jozef "Pepi" Bican volt az alapember, aki nem volt rest 844 bajnokiján 1392 gólt rúgni.
Macbeth Sibaya: A sokszoros dél-afrikai válogatott játékos a neve alapján úgy tűnhet, hogy skót felmenőkkel rendelkezik, ennek mégsem akadtunk nyomára, ellentétben a veretesnek éppen nem mondható magyarországi szereplésével. A kilencvenes években játszott néhány meccset Ralf Wilhelms III. kerületében az első osztályban, majd egy röpke otthoni kitérő után a Rosenborgon át került a Rubin Kazanyhoz, ahol azóta is játszik. Orosz bajnok, BL-résztvevő (a Barcelona elleni győzelemkor nem játszott), kétszer pedig a világbajnokságot is megjárta.
Radek Sloncík: A karmesteri pálca, és vele a képzeletbeli tízes számú mez Radek Sloncíké. A Bajnokok Ligáját is megjárt többszörös cseh válogatott középpályás az Újpest színeiben ízlelhette meg a magyar élvonal hangulatát, és azon légiósok közé tartozik, akik összességében feltétlenül rászolgáltak az értük leszurkolt összegre. Igaz ugyan, hogy a cseh fazonszabász feltűnően sokat bajlódott sérüléssel, viszont amikor egészséges volt, kétséget sem hagyott afelől, hogy játéktudása alapján kiválóan illeszkedik a - hogy csak a vele nagyjából egy időben regnáló hazai irányítókra utaljunk - Bárányos, Illés, Lisztes, Sándor Tamás, Szanyó, Váczi Zoli és Véber képviselte vérvonalba. NB I.-es pályafutása igen erős antréval indult: hetekig cikkezett arról a sportsajtó, hogy a Ferencváros szeretné megszerezni a cseh játékmestert a Sparta Prahatól, ennek ellenére Sloncík mégis lila-fehérben kezdte meg a 2002-es tavaszi szezont. (Érdemes megjegyezni, hogy az irányítót ugyancsak cseh válogatott társával, Lubos Kozellal együtt nem kevesebb, mint 100 millió forintért vásárolták az újpestiek. Kozel amúgy még Sloncíknál is sérülékenyebb volt, jóformán alig lépett pályára az NB I.-ben.) A pengés irányító újpesti légióskodása egybeesett a lila-fehérekmindezidáig utolsó címszerzéseivel: egyaránt részese volt a negyedik kerületiek 2002-es Magyar Kupa-, ill. Szuperkupa-sikerének. Sloncík 2003 tavaszáig erősítette az Újpestet, majd visszatért Csehországba.
Oleg Sirinbekov: A középpályán nehezen lenne megkerülhető a széles közvélemény által orosznak gondolt, a valóságban tádzsik nemzetiségű nehéztüzér, Oleg Sirinbekov. A pályáját Dusanbéban kezdő, de ismertté már a Torpedo Moszkva színeiben váló „Oleg király” karrierjének érdekessége, hogy a szovjet válogatottban közel-keleti ellenfelekkel szemben abszolvált három pályára lépése után majdnem tíz évvel a tádzsik címerrel ékesített mezt is magára húzhatta. A Vasasba 1991 nyarán igazolt, egy parádés nemzetközi szerepléssel megspékelt idény végén (az UEFA-kupa 1990/91-es idényében a Torpedo a Sevillát és az AS Monacót is búcsúztatva jutott el a negyeddöntőig, ahol tizenegyesekkel búcsúzott az Bröndby ellen, miután Sirinbekov mutatós bombát akasztott Peter Schmeichelnek a visszavágón [videón, 0:20-tól]), nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy később valamelyik nyugati bajnokságban méresse meg magát. Ez azonban – egyes hírek szerint az angyalföldi klub által kért vételár miatt is – álom maradt, a hároméves szerződés lejárta után Sirinbekov útja visszavezetett a Torpedóba, ahol (váltakozó klubnevek és -címerek égisze alatt) még bő három évig riogatta az ellenfeleket.
Glenn Helder: A holland szélső az Ajaxban és a Sparta Rotterdamban nevelkedett, majd 1995-ben a Vitesse-ből szerződtette az Arsenal. Az első éve jól sikerült, játszott, sőt bekerült a holland válogatottba is. Megragadnia azonban mégsem sikerült, és kölcsönadták a Benficának, ahol súlyos sérülést szenvedett. Felépülése után visszatért az Arsenalhoz, ám ott Overmars személyében egy igen komoly vetélytársat talált az öltözőben. Hazatért Hollandiába, de a Bredában csak elvétve jutott szóhoz, jórészt az addigra elhatalmasodó szerencsejáték-függősége miatt. Innen szerződtette az MTK, de csak egy fél idényt maradt, hogy utána végleg eltűnjön a holland kiscsapatok süllyesztőjében. Az elmúlt években még egyszer hallatott magáról, miután valami konfliktusa támadt az exbarátnőjével, és ezért börtönbe került.
Túlió: Pelének sikerült, Romáriónak már nem biztos, a szintén brazil csatárnak pedig biztos, hogy nem jött össze az ezergólos álomhatár. Ezt több, mint 23 csapatban próbálta meg összehozni, többek között az Újpestben is. A "csodálatos Túlióként" is emlegetett támadó 2002-ben játszott Újpesten, ott is mindent megtett, hogy közelebb kerüljön az ezerhez, de az év tavaszán csak hatig jutott. Hivatalos honlapján ehhez képest negyven gól szerepelt, lehet, hogy az edzéseken szerzetteket is belevette.
Mindenféle állami, másodosztályú, harmadosztályú bajnokságot, svájci ligát nyert pályafutása alatt, és egy Magyar Kupa is összejött neki.
Érdekesség, hogy a teljes névsorból talán Túlió az egyetlen, aki nem tűnt el végleg a magyarfutball színes folklórjából, hiszen a pesti kocsmák zárás előtti perceiben néha-néha még felhangzik ellenérdekelt rajongók kántálásban az a dal, amelyben delikvensünk édesanyja és egy brazil nagyváros fele lakossága közötti intim kapcsolat tényközlése szólal meg.
Giuseppe Signori: A Lazio háromszoros gólkirálya 38 évesen, Sopronban fejezte be pályafutását, a 2005-2006-os szezonban tíz meccsen játszott nálunk, három gólt lőtt. Eredetileg Debrecenbe ment volna, de a Loki végül nem lett bajnok, így ugrott a BL-selejtező is. Erre Sopronban még kevesebb lehetősége volt, viszont Vízer Márius klubtulajdonos jó barátja, ő győzte meg az átigazolásról. A magyar fociról azt mondta, igen technikás, csak lassabb, mint az olasz, viszont a védők sokkal korrektebbek. Signori tényleg világszínvonalú csatár volt, pályafutása alatt 270 gólt lőtt, a Lazión kívül játszott a Sampdoriában és a Bolognában is.
A Serie A-ban sosem volt bajnok, de az ötöd, a harmad- és a másodosztályban összejött neki. Ott volt az 1994-es amerikai világbajnokságon is, ahol ezüstérmes lett az olasz válogatottal. A döntőben azért nem játszott, mert összeveszett Arrigo Sacchival, mivel a kapitány nem csatárként, hanem szélsőként akarta játszatni.
Utolsó bajnokiját a Vasas ellen, 2006. április 21-én játszotta, de sérülés miatt a 12. percben le kellett cserélni.
Jimmy Hogan - a mester
A századelőn a Fradi sorra nyerte a bajnokságokat, mire válaszul az MTK leszerződtette a skót Robertsont edzőnek, aki azonnal hozzálátott a később a csapat védjegyévé váló rövidpasszos játék betaníttatásához. 1913-ban távozott, de az MTK nem maradt sokáig tanítómester nélkül, és már a következő évben - Brüll Alfréd közbenjárására - megszerezték Jimmy Hogant, aki a közben kitört világháború miatt épp internálását töltötte Ausztriában, ahová korábban még az olimpiai csapat edzőjének hívták.
„[Az] Angolok tanítómunkája nyomán fejlődött ki a híres MTK-stílus, amely később Schaffer, Konrád, Guttmann és a többiek révén az osztrák futballra, majd a sok magyar vándor által az olasz futballra is olyan termékenyítőleg hatott. A magyarok büszkék lehetnek rá, hogy ennek a szép angol játéknak az egész kontinensen ők voltak legfogékonyabb hódolói és legeredményesebb misszionáriusai.” - írta róluk később a Nemzeti Sport.
Hogan két ciklusban, összesen nyolc éven át irányította az MTK-t, majd visszatért Ausztriába. Később edzősködött még Franciaországban és Angliában is az akkor épp másodosztályú Fulhamnél. Sajnos a tudása ekkor már nem számított épp a legkorszerűbbnek, így a végeredmény teljes kudarc lett.
1953-ban, a legendás angol-magyar 6:3 után Barcs Sándor, az MLSZ elnöke azt találta nyilatkozni, hogy "Jimmy Hogan tanított minket mindenre, ami futball". Sebes Gusztáv, a válogatott edzője még erre is rátromfolt: "Mi azt a futballt játszuk, amit Jimmy Hogan tanított nekünk. A labdarúgás történelemkönyvébe aranybetűkkel kell majd beírni a nevét."
A kispad
Paul Shaw: Az Arsenal-nevelésű, és majdnem egy évtizeden át állományban is tartott, de rendre kölcsönadott játékos 35 évesen, levezetni érkezett a Fradi csatársorába, akkor, amikor a csapat NB II.-es volt. Eredeti tervei szerint tavaly abbahagyta volna, de aztán valahogy az angol hetedosztályú Retford Unitednél kötött ki.
Marek Heinz: A csehek büszkesége még a 2004-es Eb-n is játszott, a Fradit pedig szintén McCabe-éra végnapjaiban erősítette. Szerették az Üllői úton, de családja miatt inkább otthon folytatta tovább. A magyar labdarúgás történelemkönyvébe azonban még így is beírta magát, hiszen korai kiállítása után történelmi, 6-0-s vereséget szenvedett a Fradi az Újpest ellen.
Joe Lane: Az angol 1908 és 1910 között játszott az MTK-ban, két év alatt 23 gólt szerzett. Később Angliában lett profi és a Sunderlanddel az FA-kupa döntőjébe jutott. Még később Birminghambe igazol, és 3600 fontos árával megdönti a klub átigazolási rekordját.
Jozep "Pepi" Schneider: Ő sem manapság színesítette a magyar bajnokságot, 1927-től 1929-ig játszott az MTK-ban. Az akkoriban Európa egyik legjobbjának számító osztrák válogatottban 42 meccsen 11 gólt lőtt, ez azért nem semmi.
Babatunde Fatusi: A nigériai csatár Pécsről került a Fradiba, ahol sikerült kifognia azt a bizonyos BL-szezont. Sokáig nem maradt, egy szezon után ment vissza a svájci Servette-be, de közben nyáron azért olimpiai bajnok lett a válogatottal. Pályafutása végefelé elment haknizni Vietnamba mindenféle komolyabb eredmény nélkül, de legalább Gálhidi György edzősége alatt.
Telek Manci kiállítja Fatusit. (3:40-nél)
Tarmo Kink: A Győrnek nem is olyan régen volt észt válogatott csatára is, aki nem is fukarkodott a gólokkal, és két szezonja alatt tizenötöt lőtt. A nemzeti csapattal meg majdnem kijutott a 2012-es Eb-re. Győrből Angliába, a Middlesbroughba szerődött állítólag egymillió font körüli összegért.
Marek Penksa: Volt a Fradinak szlovák válogatottja is, igaz, hogy mikor a középpályás Magyarországon játszott, már csaknem tíz éve mellőzték a behívását. A magyar mellett, egy U17-es Európa-bajnoki cím is összejött neki.
Szasa Ilics: A boszniai származású, de kétszeres jugoszláv válogatott kapus angol élvonalbeli karrierjét szakította meg egy rövid zalaegerszegi szerződéssel 2002-ben. Hazánkba a Portsmouthból érkezett, de korábban stabilan játszott a Charlton Athleticben is, miközben csapata ingázott az első- és a másodosztály között. 2003-ban újragondolta a karrierjét, és inkább visszatért Angliába.
Richard Niederbacher: Az osztrák válogatott csatár még a nyolcvanas évek elején igazolt először külföldre, hogy rögtön 1983 Miss Belgiumával nyissa wikipedia-oldalán az amúgy igen ritkás trófeáinak sorát. Később játszott a PSG-vel a Videoton ellen az 1985-ös UEFA-kupa-menetelés alatt, majd a kilencvenes években eltöltött egy idényt Pécsett. 28/10-es gólmutatója nem is volt rossz.
