Ha valahova, akkor futballmeccsre a Hungária körútra biztosan nem a több tízezres tömeg miatt jár az ember. De hát akkor minek? A társaság, a szotyi, a sör, meg persze a szurkolás miatt. A jelenleg a másodosztályban küzdő MTK drukkerei azt mondják, nem számít, hogy zsidó vagy nagy-magyarországos vagy, csak szeresd a csapatot.
Változott bármi a Hungária körúton az utóbbi tizenakárhány évben, amióta Várszegi Gábor, a klub korábbi tulajdonosa felújította egy Bajnokok Ligája-selejtezőre a stadiont? Első ránézésre semmi sem lett jobb, minden ugyanúgy és ugyanott van, csak épp az állagmegóvás maradt el. Amikor fél órával az MTK-Veszprém NB II.-es meccs kezdése előtt belépünk, még egyetlen ember sincs a lelátókon, páran focizgatnak a gyepen, egyáltalán nem érezzük azt a pezsdítő, trécselve várakozós meccshangulatot. A jegyár egy baráti ezres, a diák hétszáz, de érdemes apróval készülni, mert a pénztárosnál nem feltélenül lesz visszajáró.
Van, aki zsidó, van, aki nem
Emberünk valamivel több mint másfél évtizede, 9 éves kora óta MTK-drukker. Azóta a csapatot követve megjárta Jerevánt és Isztambult is. Törökországba például mintegy ötvenen vonatoztak le a Fenerbahce elleni BL-selejtezőre. A köztudottan lelkes török drukkerek ötvenezren voltak ellenük, de az utolsó öt percben - amikor már lenyugodtak a kétgólos vezetés miatt - hagyták kicsit drukkolni a maroknyi MTK-tábort is.
A vasárnap délután háromkor kezdődő meccsre ötszáz nézőt tippelünk (ennyi össze is verődik a kezdésre), ami egyébként nem rossz a klubnál, főleg nem a másodosztályban, pláne nem ilyen hirtelen jött mocskos hidegben.
A Fradiban is voltak zsidók
Máig tartja magát az a közhiedelem, hogy az MTK zsidó, a Fradi pedig magyar csapat. Hadas Miklós és Karády Péter egy cikkükben rávilágítanak arra, hogy bár ezt az erősen sztereotipikus következtetést levonták a külső szemlélők, korántsem ennyire egyszerű a helyzet. A századforduló után a Fradi játéka az angol típusú kick and rush futballra épült, vagyis támadásépítéskor belerúgtak egy nagyot a labdába, majd mindenki veszettül rohant utána, addig az MTK a skót típusú rövid passzos, kombinatív játékot erőltette. Amíg az egyikbe minden nehézség nélkül bele lehetett látni az őszinte magyar lelkületet, addig ugyanígy a másikba a zsidó ügyeskedést. Külön érdekesség, hogy a korszakban az MTK és a Ferencváros játékosai között sokszor hasonló arányban találunk zsidó származásúakat. A két egyesületet jellemzően támogató alsó- és középpolgárság ilyen tekintetben való megfeleltetése a magyar-zsidó felosztásnak olyan jól sikerült, hogy egészen a jelenkorig érezteti hatását.
Az MTK táborát nagyjából két részre lehetne osztani - legalábbis azok körében, akik kint voltak a meccsen. Vannak a harminc alatti-közeli középosztálybeliek és az ötven feletti vagy egyenesen nyugdíjas réteg. Köztük nincs semmi. Nem vagyunk szakértők, de az elsőre világos, hogy a közhiedelemmel ellentétben nemcsak zsidók járnak ki a Hungária körútra, sőt. Kísérőnknek - aki egyik lelkes vezetője a Brothers ultracsoportnak - sincsen semmi kötődése a hazai zsidósághoz, nem ezért lesz valaki egy csapat szerelmese. Van, aki zsidó, van, aki nem, nagyjából ez a legegyszerűbb válasz, amit kapunk a zsidókérdésre. Az azért elsőre viszont tényleg kicsit erős, hogy nagy-magyarországos kitűzővel a kabátján is tiszta szívvel fogadják be maguk közé az embert a klubnál, pedig úgy tűnik, így van.
A srácok azt mondják, itt nem az a fontos, melyik oldalon állsz, hanem hogy szereted-e a klubot, hogy megérint-e az, amikor maroknyi társaságban beleordítod a stadion csendjébe: em-té-ká, em-té-ká. Volt, aki ment már ankétra motorral, nagy-magyarországos övcsattal, és amikor kicsit csúnyán néztek rá, hogy jön ez össze a Dávid-csillaggal, akkor annyi volt a válasza, előbb szerette az MTK-t, mint ahogy tudta volna, mi az, hogy zsidó, meg Nagy-Magyarország.
Nem lehet itt kényelmesen sört inni
Az első félidő nagy részét azzal töltöm, hogy kifejlesszem magamban a sörözés közbeni szotyizás képességét. Ehhez viszont nagyon kéne egy korlát, ahová legalább támaszkodni lehet. Korlát nincs, úgyhogy ilyen szempontból a Fáy utca és a Bozsik is jobb vagy legalábbis egyszerűbb, ha a tipikus szurkolói-fogyasztói kosárban gondolkodunk. Van viszont olyan ablakpárkány a lelátó mögött, ami teljesen beton, egyáltalán nem lejt, az odatett söröspohár nem dől le. Azonban ha ezt a megoldást választom, akkor az előttem állóktól nem látni rendesen, mi folyik a pályán, úgyhogy ez sem jó. Az ember csak úgy tud sörrel szotyizni, hogy amíg megtöri a magot, a másik kezével ölelgeti a sört, de kétfelé meg nem lehet figyelni, ráömlik a kabátujjra az ital. Ha lerakjuk a földre a poharat, akkor félő, hogy beleszotyizunk, esetleg valaki felrúgja. Sehogy sem jó. Aztán végre születik egy egészen vállalható megoldás: a nagy kiszerelésű Fehértói Szotyit egy az egyben beleönteni a zsebbe (ajánlott a jó öblös télikabát-zseb), oda lehet majd benyúlkálni érte és akkor nem kell állandóan fogni a zacskót. Tényleg ez tűnik a legjobb megoldásnak, bár ennek is van egy olyan hátránya, hogy - mivel a kabátzseb messzebb van, mint ahogy az ember amúgy tartaná a zacskót - így tovább tart egy darab megtörése.
Három labdát adott el, három gólt kaptak
Amíg egyikünk a szotyival meg a sörrel bűvészkedett, az MTK három remek gólt vágott. A veszprémiek leghíresebb játékosa Molnár “Monyó” Zoli, aki történetesen ott volt abban az MTK-ban, amelyet csak az ipari áram hiánya tudott kiejteni a Bajnokok Ligája selejtezőkörében. Van olyan hazai drukker, akinek új az infó, hogy Monyó 37 évesen még aktív és épp a Veszprémben játszik, aztán valaki mellettünk azt is megjegyzi, hogy a három MTK-s gól előtt mindháromszor épp ő, a kis szőke adta el a labdát. Garami mester - aki állítólag meccs közben nem ritkán elbóbiskol a kispadon - csapata simán intézi el a középmezőnyben tanyázó vendégeket. A fiatalok labdaügyesek, ismerik az MTK hagyományos rövidpasszos-kombinatív stílusát, látszik rajtuk az akadémiás múlt, nem csak úgy idekerültek valahonnan. Érzik egymást. Minden egyes gólnál lendül a kék-fehér zászló, a Brothers tagjai lelkesek, végre van ellentábor is. A nagyjából húszfős veszprémi különítmény 2-0-s vezetés környékén érkezik meg, és bár a BKV-pálya a szomszéd utcában található, közöttük is akad néhány felnyírt hajú punk. Emberünk azt mondja, a szezonban eddig egyszer sem jöttek vendégdrukkerek, így viszont sokkal jobb szurkolni, mert van kinek. A vége sima 5-1, Csiki a hosszabbításban rúgja az ötödiket, ezzel mesterhármast szerez. Az MTK győzelmével továbbra is vezeti az NB II. Nyugati csoportját, nyolc meccsből hetet nyertek, és ha így folytatják, év végén könnyen meglehet a minimumprogram: a visszajutás.
Közösséget építeni
Mivel tényleg rohadt hideg van, bemegyünk melegedni a tribün épületében található büfébe. A lépcsőn felérve, miközben benyitunk a folyosóra, azon viccelődünk, hogy itt és a környező mellékjáratokon gyakorlatilag az összes néző elférne. Igazából nem is vicc mindez, tényleg így van. A hangulat családias, mindenki beszélget bárkivel, a büféshölgyek kedvesek, és amikor a falakra kitett régi tablókat nézegetjük, többen is odaszólnak: Az bizony egy jó csapat volt, bajnok. Egy közel elsőszériás plazmatévén a Peru-Paraguay meccs összefoglalója megy, ott aztán tényleg sokan voltak, de valahogy nem tud meghatni a dolog.
A hazai tábor mellett néztük végig a meccset, így adja magát, ha szívesen látnak, akkor velük is ünnepeljük meg a sikert. Mi még beugranánk előtte a sajttájra - mondjuk, ők meg azt, merre keressük majd őket. A kijelölt sajtószoba zárva, és amikor már nem az első átöltözött-lezuhanyzott vendégjátékost látjuk betérni a büfébe, szépen csendben feladjuk. Rövid sétával átbandukolunk A Törzshelyre, hogy megbeszélhessük a látottakat. A Sport utcai BKV-telep csendes, már ott is vége a szintén három órakor kezdődött Előre - kisFradi meccsnek. Benyitunk a ponyvával téliesített kerthelységbe, ahol mindenfele italok és egymás társaságában pihenik ki a kétórás ácsorgás fáradalmait a Brothers jeles képviselői. A hangulat oldott, ami csak fokozódik a körök teltével. Végeláthatatlan mennyiségű történetet hallgatunk meg vidéki túrákról, régi meccsekről, állítólag bundázó, és biztos nem bundázó játékosokról, régi és új kedvencekről. Közösséget szeretnének építeni. Valamit visszahozni abból a hangulatból, ami hagyományosan jellemezte a Hungária körúti Hidegkuti-stadiont, azt a sajátos atmoszférát, ahol mindenki megfért egymás mellett, ahol nem számított, ki vagy mi vagy civilben, csak az ott és a pillanatnyi, amikor emtékás.
Saját pénzt raknak bele az állam stadionjába
Egy stadion alapfelszereltségéhez nem csupán az erődök falán feltűnő, lőrésekre hasonlító jegypénztár, a büfé, a lelátó, és a füves pálya tartozik, hanem a szurkolók kulturált kiszolgálását biztosító mellékhelység is. Amíg múlt héten Kispesten európai viszonyokkal találkoztunk, a Fáy utcában csak egy, a terhelést nehezen bíró konténerrel, addig a Hungária körúton az áporodottsággal, a lelakottsággal és az alapvető higiéniai normák teljes figyelmen kívül hagyásával. Az állam tulajdonában lévő stadion állami tulajdonú mosdóját a Baráti Kör saját pénzén újíttatta fel még a tavaszi idényrajt előtt, de a továbbiakra azóta láthatóan senki nem költött egy árva fillért sem. Ha finoman akarunk fogalmazni, meg is látszik rajta.
Pedig alig húsz éve mindössze egy kormányhatározaton múlott, hogy azMTK pályáját nem dózerolták le és építették meg helyére Kelet-Európa első olyan létesítményét, ami egyszerre stadion és egyszerre üzletház is. A tervből végül - ahogy az illik - nem lett semmi, és bár a mai szurkolók nagy része erről mit sem hallott, álmaikban azért szerepel egy új, mindössze ötezer férőhelyes kis ékszerdoboz, ami végre valódi otthona lehetne az idén 123 éves egyesületnek.
A címet egy MTK-s szurkolói nótából idéztük.
